Megint elkezdődött egy. Megint nézem.  Megint eltűnődök, hogy milyen lenne ott állni a színpadon, mit éreznék?

Magamból induljak ki, vagy szőjek egy szép, szivárványos álmot? Az utóbbihoz van kedvem.... és máris látom, ahogy pazar ruhában, lenyűgöző hanggal, és magabiztos szerénységgel valami felejthetetlen dalt énekelek, a közönség állva tapsol,  a zsűri könnyezik....

Igen, már kiválasztottam dalt  is, csak a ruha színén gondolkodom még: legyen éjfekete, modern, vagy királykék, ami kiemeli a szemem színét....?!

De hogyan is történne ez a valóságban?

Ott állnék a szokott farmeremben, lángvörös arccal, 170/120-as vérnyomással, rekedten (ha ugyanis izgalom ér, azonnal elmegy a hangom), és nyelvérzék híján az angol szövegből csak annyi menne, hogy "ájkentjuszíííí".

Tehát bölcsen úgy döntök, hogy maradok itthon, mert vannak olyan álmok, amelyekben pont az a szép, hogy színezhetjük, csipkézhetjük, bármekkorára festhetjük: a realitás szürkesége nem fogja bepiszkolni.

Nem tudom, irigyeljem, vagy sajnáljam azokat, akik belevágnak valamibe, amiben pont annyira tehetségesek, mint én az éneklésben.

A bátorságuk előtt (nevezzük ennek, ne önismeret hiányának) fejet hajtok. Azért nem semmi ott állni ennyi ember előtt, és egyáltalán csinálni VALAMIT. Bármit.

Egyszer úgy hozta az élet, hogy nekem kellett összeesketni egy fiatal párt. Nem hivatalos esküvő volt, hanem egy rendezvény, ahol én voltam a ceremónia-mester, mivel be kellett ugranom egy srác helyett, aki megbetegedett.

Vidéken volt az esemény, 2 óra út volt odáig, akkor kaptam meg a szövegkönyvet, így a  hátsó ülésen ültem, és gyakoroltam. Összeadtam a háttámlát a biztonsági övvel, a sebváltót a visszapillantóval, lassan, tagoltan beszéltem, és közben jelentőségteljesen néztem minden irányba, hogy még hitelesebb legyek.

Leértünk, beöltöztem, majd a megfelelő időben ott álltam remegő kézzel az emelvényen, a csillogó szemű menyasszony és a násznép előtt.

Nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy messzire hajítsam az eskető könyvet, és Kína felé rohanjak. Talán az, hogy tudtam, nem cseszhetem el valakinek az egyik legszebb napját.

Belekezdtem a szövegbe. Lassan, tagoltan....és iszonyú halkan. Amikor erre rájöttem, kb. a második mondatnál harsogni kezdtem, hogy a menyasszony ijedtében majdnem lefordult a székről. A szél közben fújt, és többek között - merthogy ez kültéri esemény volt - boldogan lapozgatta a szövegkönyvet is.

A mondatokat átfutottam, szép lassan elmondtam, közben lázasan lapoztam, hogy megtaláljam a következő oldalt, ami nagyjából a vége volt: "Akarod-e....? És te akarod-e....?" 

Hát feltettem a nagy kérdést, és mire mindenki igent mondott, addigra megtaláltam az előzményeket is, és  - mivelhogy alapos ember vagyok - így az "igen"-ek után szőttem.

Összességében életem egyik leghosszabb 10 perce volt ez, és végtelenül boldog voltam, amikor véget ért... Az ifjú pár utána megköszönte a közreműködést, nem kergettek el seprűvel, hanem még sütit is csomagoltak, így megúsztam a dolgot, de akkor és ott megesküdtem, hogy soha többet nem állok ki kettőnél több ember elé...

Azt nem tudom, hogy a tehetségkutatókon résztvevők egy része vajon tesz-e hasonló esküt a szereplése végén, vagy pedig sértett magyar gőggel úgy gondolja, hogy a tehetsége megkérdőjelezhetetlen, csak épp itt mindenki vak/süket/értetlen?

Sajnáljam-e őket, amikor elveszítenek egy álmot, már nincs hova szőni tovább a történetet, mert a valóság csúnyán elővette a "nagy radírt"?

Vagy éppenséggel mindegy, hogy mivel, és miért, de a cél a médiában való szereplés? Mindegy, hogy csodálnak, vagy kiröhögnek: a pozitív ember mindkettőnek örül?

Jó-e nekik, hogy amikor mennek a közeli pékségben, akkor az eladó belevigyorog a képükbe, hogy: "Láttam ám a tévében..."? És amikor hátramegy újabb adag zsemléért, akkor azt tudja mondani a szállítónak, hogy:

"- Tudod, ki járt itt? Az a marha a tévéből. Tudod, aki megette az üvegpoharat...".

Kinek jobb ez? Annak, aki "híres", vagy annak, akitől a "híres" emberrel kenyeret vett...?

Mindenesetre én maradok a tévé előtt, a kényelmes ágyon, és nyugodt lelkiismerettel bámulom a valódi tehetségeket, és azokat, akik..... a többiek.