Mese a tengerről…

Réges-régen, amikor még a földrészek vívták magányos harcukat, és viharfelhők szikrázták át a haragos-lila eget, született egy aprócska tenger. Mélyebb volt, mint a legnyugodtabb álom, zöldebb volt, mint éj sötétjén a vadrózsa levele, és kristályos vize sóval simogatta homokfövenyes partjait.

Csodálkozva nézett körül a kis tenger, s megszólalt:

- De szép fényesen ragyogtok fent…aranytüzü-virágok. Ti kik vagytok?

- Mi vagyunk a csillagok – felelték susogva az ég tűpárnáján fénylő apró pontok.

- És én ki vagyok? – kérdezte a szép, sejtelmes hangtól megszeppenve a tenger.

- Te vagy a Tenger! - felelték neki.

- A tenger? Mi az a tenger?- gondolkodott hangosan. - Nem látom magam… én is ragyogok olyan fényesen?

- Nem! – felelték lassú mosollyal a csillagok. - De ne tőlünk kérdezd… Kérdezd az eget, amely feletted pihen.

- Köszönöm! - válaszolta vidáman a tenger, s felszólt a sötétlila égre. - Hahóóóóóó….! Mond, te sötétlila, haragos ég… milyen vagyok én?

Szikráztak a fellegek, majd azt mennydörögte a legsötétebb felhő:

-Vized zavaros, hínáros zöldmély színű, mint a lelked….

Elszomorodott erre a kicsi tenger. Még hogy ő ilyen csúnya lenne? Hallgatott…s gyöngyöket sírt hosszú éjszakákon át.

Egyik reggel narancsaranyban fürdött minden, s szelíd kéken ragyogott az ég.

Bátortalanul szólt fel a tenger:

- Hahóóóóóóó….olyan szépen mosolyogsz. Annyi remény van benned…bárcsak én is ilyen lennék…

S felelt az ég:

- Kékselyem minden simogatásod. Fehér-hab sirályok keresik kedvedet. Méz-homok őrzi álmodat. Gyönyörű vagy…miért nem látod?

A tenger nagyon örült a szavaknak, de nem egészen értette a dolgok.

- Nos hát milyen is vagyok? – kérdezte türelmetlenül, mert már szerette volna igazán tudni.

- Kérdezd az embereket, majd ők megmondják - felelte bölcs mosollyal az ég.

A tenger körülnézett, és megszólított egy komor arcú, fáradt férfit:

- Szia, ugye te ember vagy? Mond meg nekem, milyen vagyok én?

Keserűen köpött egyet a férfi.

- Te? Gonosz… a lelked mélyéig gonosz vagy. Csöppnyi gyermekem játszott a partodon, s te kacér mosollyal hívtad egyre beljebb és beljebb… ott lelte halálát az én csöppségem… Hány életet akarsz, mond? Miért vetted el tőlem szőke fürtös kisfiamat?

A tenger döbbenten hallgatott. Még hogy ő…? Hiszen nem emlékezett semmire…vad szél volt…és ő csak a szelet kívánta magához ölelni…s apró gyermek is játszott volna ott?

Arra ment egy másik férfi. Arcán mosoly, körülötte felesége, gyermekei beszélgettek. Most már félve fordult oda hozzájuk a tenger.

- Öö… bocsánat… izé… te ember, figyelj csak… szerinted én milyen vagyok?

-Te? – nevetett a férfi – ha tudnád, hány csodálatos utazást tettem rajtad. Eljutottam messzi tájakra, és ott kaptam a legnagyobb kincset, hűséges asszonyomat. Reményekkel telve mentem, és te valóra váltottad álmaimat. Köszönöm neked.

A tenger végképp összezavarodott, és most már mindenkit megkérdezett: halászt, aki belőle tartotta el családját, hajóskapitányt, akinek minden embere odaveszett egy viharban, otthontalanokat, akik egy vihar után hiába keresték part-menti házaikat mert a könyörtelen víz elmosott mindent, hatalmasságokat, akik a tengeren nyerték meg hódító csatájukat….

S mindenki mást mondott….

A tenger aztán elhallgatott, s nem kérdezett többet meg senkit.

Álmosan nyújtózkodva pihent puha medrében, és nézte maga felett a csillagokat.

Egyik éjszaka megszólalt egy vénséges vén csillag, ami körül csillámporként fénylettek az apró csillagocskák.

-Nézzetek le…! Látjátok azt a mindig változó, fényesen ragyogó, szeliden-gyilkos ölelésű, selymes fényű, életet és halált hozó csodát? Nos… ő a Tenger…

Meghallotta ezt alant a kis tenger, és megértette végre… ő az, aki. De nem önmagában…hanem azok fényében, tükrében, akik őt körülveszik…kinek örömet, kinek bánatot hoz…kinek életet, kinek halált oszt….

Ahogy ezt a végtelen-távolságú, megfoghatatlan élet hozza…

Te tudod, hogy ki vagy?