Lehetőleg egyben, és nem szeletben. És valamivel masszívabb példányt, minthogy vállon veregethetem magam, hogy ügyesen vásároltam meg a kutyaeledelt, vagy megint tökéletesen pakoltam be a tányérokat a mosogatógépbe.

Hogy mi pontosan a sikerélmény?  Valami olyasmi érzés, amitől az ember fürgébben szedi a lábát, magabiztosabban vigyorog, és úgy érzi, van helye a Föld nevű bolygón.

Vannak olyan sikerek, amelyekhez nagyon sok tehetség, és befektetett energia, szorgalom kell. Egy könyv megírása, egy beteg megmentése, egy új találmány, egy frenetikus sportteljesítmény: na, ez a valami!

Ám vagyunk mi, az átlagemberek, akik csak hétköznapi teljesítményekre vagyunk képesek: dolgozunk, főzünk, vezetünk, vásárolunk,  időnként szexelünk, gondolkodunk, teszünk-veszünk és ennyi.

Vannak mondatok, melyek az ember önbizalmát igenis rombolják. Pl.: "Ez nem így van! Marhaság! Rosszul látod! Rosszul tudod! Tévedsz! Nem így kell! Nem jó így!" Minél többször hallja ezeket az ember, annál inkább úgy érzi, megőrül, ha nem kap valami pozitív visszajelzést is, ami legalább kiegyenlíti ezeket.

Vitatkozni egy témán időnként üdítő dolog. Sziporkázó elmével megtárgyalni valamit, megdönteni a másik érveit, bizonyítani magunk igazát pezsdítő élmény.

De amikor a másik, akinek a szemében neked kéne a legszebbnek, legjobbnak lenni, folyamatosan ellentmond, kihangsúlyozza azt, hogy csak egy ember látja jól a dolgokat, és az nagyon nem te vagy, és hogy ismereteid hiányosak, a hasonlataid értelmezhetetlenek, akkor az ember inkább elhallgat.

Emlékszem egyik párom a marketing időszak alatt (oké, hívjuk ezt szerelemnek) egyszer azt mondta:

"- Veled nem lehet tiszteletlenül beszélni. Annyira kedves és érzékeny vagy, hogy nem tudja elképzelni az ember, hogy veled kiabáljon."

Aztán rájött, hogy azért lehet... És bár én később is  ugyanolyan kedves és érzékeny maradtam, egy idő múlva ez számára nem tűnt fel, pontosabban úgy érezte, attól még nem dől össze a világ, ha egy kicsit ellentmond, ha másképp gondolja, ha neheztel, ha vitatkozik, ha kifejti, hogy mekkora marhaság, amit én gondolok valamiről.

Pedig az elismerésre az embernek ugyanúgy szüksége van, hiszen más sikerélmény aligha jut. Egy simogató pillantás, egy dicséret, egy büszke tekintet: nagyjából ez az, amiből a magamfajta építkezni tud, merthogy sikeres szívműtétet mostanában nem fogok prezentálni.

A legkönnyebb sikerélmény úgy érhető el, hogy flörtölünk a másik nem képviselőjével. Egy jó smink, egy dekoltáltabb ruha, vagy férfiak esetében egy jobb parfüm, behúzott has, ütős bőrkabát, elmélyített hang elég, és máris felkeltettük másvalaki figyelmét.

A flört arról szól, hogy van valaki, aki az emberrel egyetért, aki szépnek/jóképűnek találja, aki minden ötletét, mondatát helyeselve fogadja, és ábrándos szemmel bólogat, hogy "micsoda jól látod te a világot....".

A flört olyan, mint a like. Se több, se kevesebb. Egy olyan bók, ami vidámabbá teszi a napod, amitől azt érzed, hogy valamit végre jól csinálsz, és hogy nincs szükséged külön erőfeszítésekre, mert még sem vagy szürke egér.

De miért kellene ehhez egy idegen? Miért nem találjuk meg a másikban azt, akit évek múltán is lehet dicsérni valamiért? És nem feltétlenül azért, mert jó lámpát vásárolt, vagy remekül állította be a kapu zsanérjait.

A lelket dicsérni, az a flört....A szemet, hajat dicsérni, az okoz a másiknak sikerélményt. 

Szerintem boldogabbá tehetnénk egymást, ha ajándékoznánk 10 dkg sikerélményt... egyben, és nem szeletben....

Van rá esély, hogy férjemnek valamiért egy évre külföldre kell mennie. Nem pénzt keresni, hanem - mondjuk úgy - egy kötelezettséget kell teljesítenie. Még egyáltalán nem biztos, sőt, remélem, hogy nem lesz így, de 30 százaléknyi esély van rá...

Tudom, neki sem lenne könnyű, de arról hadd szóljon az ő naplója, most a saját érzéseimet boncolgatom.

Azon tűnődök, hogy miképpen élném a mindennapokat....? Ha az ember szingli, nincs ilyen problémája. Találkozik emberekkel, szervez programot, elmegy táncolni, és igyekszik elfoglalni magát jó dolgokkal, erotikával, tánccal, barátokkal, ami épp alakul.

De férjes asszonyként mit csinál az ember hétvégén egyedül....? Takarítani nem túl jó program, a barátok általában már családosok, ennyit tévézni sem lehet, és a csend, hogy nincs kihez szólni, csak a kutyákhoz, előbb-utóbb kikezdi az ember idegeit.

Ilyenkor az ember várja a hétköznapokat, amikor legalább dolgozik, és 8-9 órát emberek között van, és nem akaródzik hazamenni, mert az otthon immár egy hűvös, rideg börtön, amelyből hiányzik a nevetés, az összebújás, a közös tévézés, a másik szöszmötölésének hangja, a reggeli kávé illata...és mindaz, ami a négy falat meghitt fészekké teszi.

Heti pár telefon, és írásos kommunikáció: ez lenne a kapocs, a mankó, az, ami átsegíti az embert az egyik napból a másikba. Kiutazás, hazautazás: megoldhatatlan.

Nincsenek kétségeim, hogy a szeretet ki fogja ezt is bírni. Tudom, arra kell gondolni, hogy ha letelik az esztendő, akkor utána újra együtt leszünk, és újra minden a régi lesz. (A régi lesz....?)

Nem abban kételkedek, hogy menni fog, csak azt nem tudom még, hogyan.... Hogy amikor más a tikkasztó nyáron a Balatonban fog úszni, vagy készül a Karácsonyra, én mit fogok csinálni.....?

Gondolom, majd levelet fogok írni a távolba....minden nap, minden órában, amikor csak eszembe jut. Nem lesznek ünnepnapok, hétvégék, nem fogok kirándulni menni, és nem lesz jó egyedül megnézni azt a filmsorozatot, amin addig együtt izgultunk.

A kutyáink minden nap várni fogják, és minden nap körbe fogják szaladni a házat, hogy hátha valamelyik szobába eldugtam Őt, és mégis ott van.

S majd ott lesznek a magyarázatok is, amelyeket adnom kell azoknak, akik hiányolni fogják Őt is, meg engem is. A barátok meg fogják érteni...azt hiszem.

Amikor válásom után sok évig egyedül éltem, majd utána férjhez mentem, féltem attól, hogy a nagy nehezen összerakott önállóságom, erőm, falaim eltűnnek, és újra az a nő leszek, akinek születtem: a társfüggő.

S aki társfüggő, annak szüksége van arra, hogy  ott legyen a párja, hogy napi 24 órában valamilyen formában kommunikáljanak. A társfüggőnek akkor nyugodt az éjjele, ha a másik ott horkol mellette, akkor ízes az étel, ha a másik is vele kanalazza a levest, akkor izgalmasabb a film, ha a másik fogja közben a kezét, stb.

Amíg egyedül éltem, igen keservesen ugyan, de kialakítottam egy független, kemény, önálló karakterű nő életét: egyszerűen nem volt más választásom. Igen, csak akkor 30 éves voltam....még ment a váltás.

Most pedig lassan 44 leszek, és szeretem az életemet. Szeretem, ahogy vagyunk, amit csinálunk, ahogy élünk. Nem, nem jó szó ez, hogy szeretem. EZ (!!!) AZ ÉLETEM!

Ezerféle gondolattal biztatom magam: nem beteg egyikünk sem, nem válunk, nem örökre szól, lehet, hogy nem is lesz belőle semmi, stb.

De vannak napok, órák, percek, amikor ez nem segít.

Mondjak egy példát? Morbid lesz, tudom. De képzeld el a szitut, hogy 1 évre levágják a lábadat. Megígérik, hogy utána visszavarrják, de boldogulj nélküle 365 napot.

S amikor bebicegsz a kocsiba, és rájössz, hogy nincs mivel nyomd a pedált, nem tudsz eljutni a munkahelyedre, nem tudsz mankó nélkül közlekedni, és nem vicces órákig zuhanyozni fél lábon.... akkor igenis rájössz, hogy ez piszok nehéz.... (Bocsánat azoktól, akiknek ez egy életre szól, és nem csak egy évre.)

Az sem segíti a helyzetet, hogy még nem dőlt el, hogy lesz-e, vagy sem ez az 1 éves külföldi út.... Hónapok óta tart a bizonytalanság, és még tartani fog legalább fél évet, ha nem többet....

Vannak napok, amikor eszembe sem jut, és van, amikor szóba kerül...

Ha úgy hozza az élet, végig fogjuk csinálni, tudom. S hogy ugyanazok maradunk-e egy év után is....? Azt nem tudom.

Még magamban talán biztosabb is vagyok, mint Őbenne. Ő gyorsabban épít falakat, és könnyebben eltaszítja az embereket, mint én....

Ma azért jutott ez megint eszembe, mert később jön  haza.... pár órával ugyan, de tudom, hogy hiányolni fogom. És ez csak 6 óra....és nem 8760 ...

Mese a tengerről…

Réges-régen, amikor még a földrészek vívták magányos harcukat, és viharfelhők szikrázták át a haragos-lila eget, született egy aprócska tenger. Mélyebb volt, mint a legnyugodtabb álom, zöldebb volt, mint éj sötétjén a vadrózsa levele, és kristályos vize sóval simogatta homokfövenyes partjait.

Csodálkozva nézett körül a kis tenger, s megszólalt:

- De szép fényesen ragyogtok fent…aranytüzü-virágok. Ti kik vagytok?

- Mi vagyunk a csillagok – felelték susogva az ég tűpárnáján fénylő apró pontok.

- És én ki vagyok? – kérdezte a szép, sejtelmes hangtól megszeppenve a tenger.

- Te vagy a Tenger! - felelték neki.

- A tenger? Mi az a tenger?- gondolkodott hangosan. - Nem látom magam… én is ragyogok olyan fényesen?

- Nem! – felelték lassú mosollyal a csillagok. - De ne tőlünk kérdezd… Kérdezd az eget, amely feletted pihen.

- Köszönöm! - válaszolta vidáman a tenger, s felszólt a sötétlila égre. - Hahóóóóóó….! Mond, te sötétlila, haragos ég… milyen vagyok én?

Szikráztak a fellegek, majd azt mennydörögte a legsötétebb felhő:

-Vized zavaros, hínáros zöldmély színű, mint a lelked….

Elszomorodott erre a kicsi tenger. Még hogy ő ilyen csúnya lenne? Hallgatott…s gyöngyöket sírt hosszú éjszakákon át.

Egyik reggel narancsaranyban fürdött minden, s szelíd kéken ragyogott az ég.

Bátortalanul szólt fel a tenger:

- Hahóóóóóóó….olyan szépen mosolyogsz. Annyi remény van benned…bárcsak én is ilyen lennék…

S felelt az ég:

- Kékselyem minden simogatásod. Fehér-hab sirályok keresik kedvedet. Méz-homok őrzi álmodat. Gyönyörű vagy…miért nem látod?

A tenger nagyon örült a szavaknak, de nem egészen értette a dolgok.

- Nos hát milyen is vagyok? – kérdezte türelmetlenül, mert már szerette volna igazán tudni.

- Kérdezd az embereket, majd ők megmondják - felelte bölcs mosollyal az ég.

A tenger körülnézett, és megszólított egy komor arcú, fáradt férfit:

- Szia, ugye te ember vagy? Mond meg nekem, milyen vagyok én?

Keserűen köpött egyet a férfi.

- Te? Gonosz… a lelked mélyéig gonosz vagy. Csöppnyi gyermekem játszott a partodon, s te kacér mosollyal hívtad egyre beljebb és beljebb… ott lelte halálát az én csöppségem… Hány életet akarsz, mond? Miért vetted el tőlem szőke fürtös kisfiamat?

A tenger döbbenten hallgatott. Még hogy ő…? Hiszen nem emlékezett semmire…vad szél volt…és ő csak a szelet kívánta magához ölelni…s apró gyermek is játszott volna ott?

Arra ment egy másik férfi. Arcán mosoly, körülötte felesége, gyermekei beszélgettek. Most már félve fordult oda hozzájuk a tenger.

- Öö… bocsánat… izé… te ember, figyelj csak… szerinted én milyen vagyok?

-Te? – nevetett a férfi – ha tudnád, hány csodálatos utazást tettem rajtad. Eljutottam messzi tájakra, és ott kaptam a legnagyobb kincset, hűséges asszonyomat. Reményekkel telve mentem, és te valóra váltottad álmaimat. Köszönöm neked.

A tenger végképp összezavarodott, és most már mindenkit megkérdezett: halászt, aki belőle tartotta el családját, hajóskapitányt, akinek minden embere odaveszett egy viharban, otthontalanokat, akik egy vihar után hiába keresték part-menti házaikat mert a könyörtelen víz elmosott mindent, hatalmasságokat, akik a tengeren nyerték meg hódító csatájukat….

S mindenki mást mondott….

A tenger aztán elhallgatott, s nem kérdezett többet meg senkit.

Álmosan nyújtózkodva pihent puha medrében, és nézte maga felett a csillagokat.

Egyik éjszaka megszólalt egy vénséges vén csillag, ami körül csillámporként fénylettek az apró csillagocskák.

-Nézzetek le…! Látjátok azt a mindig változó, fényesen ragyogó, szeliden-gyilkos ölelésű, selymes fényű, életet és halált hozó csodát? Nos… ő a Tenger…

Meghallotta ezt alant a kis tenger, és megértette végre… ő az, aki. De nem önmagában…hanem azok fényében, tükrében, akik őt körülveszik…kinek örömet, kinek bánatot hoz…kinek életet, kinek halált oszt….

Ahogy ezt a végtelen-távolságú, megfoghatatlan élet hozza…

Te tudod, hogy ki vagy?

Nehéz időkben az ember gyakran eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha egy igazán szép összeg kerülne a bankszámlájára.

Én is gyakorta álmodozom erről, többek közt azért, hátha a pozitív gondolatok vonzása okán a dolog mielőbb megtörténik.

Ugyebár az embert nem szabad, hogy felkészületlenül érje a szerencse, tehát fel kell vázolni a pontos terveket.

1.) Ha pár százezer forint lenne a nyereményem, azt rezsire és hitelekre költeném. És vennék magamnak még egy táskát, mert egy jó táska mindig feldobja az ember napját, a férjem pedig egy új vonatot kapna a terepasztalára.

2.) Ha több millió forint lenne a nyeremény, akkor először az 1. pontot valósítanám meg, táskástul, vonatostul, a maradékból pedig férjem és szüleim részesülnének.

3.) Ha sok-sok millió forintnak örülhetnék, akkor az 1. és 2. pont után megkeresném a volt főnökömet, aki jó ember, és remek üzletember, és tanácsot kérnék tőle, hogy mi a frászt kezdjek a pénzzel. 

Mert a sok milliós vagyonnak lenne egy része, amelyet jótékonysági céllal fektetnék be, mégpedig vagy csinálnék egy kutya-menhelyet, vagy pedig pár meglévőbe társulnék, azokat felújíttatnám, ellátnám jó minőségű étellel, szeretettel, simogatással, orvosi ellátással. Tudom, hogy vannak beteg gyerekek, felnőttek, szegények, stb., de bocs, én kutyákkal szeretnék foglalkozni....

De hát élni is kell valamiből, és ezért kellene a főnök tanácsa, hogy mibe fektessem a pénzt, ami havi bevételt hozna a következő 30-40 évre.

Bár bizonyítani nem tudom, de bizton érzem, hogy nem lennék adócsaló, nem herdálnám el a vagyont, nem vennék belőle egy üveg italt sem, nem vásárolnék 8 autót, 12 házat, és nem járnék térdig aranyban, bokáig Gucci-ban.

Nem mennék el világ-körüli útra, viszont kényelmesen pihennék a párommal egy jó szállodában Pécsen. Lenne egy klassz terepjáróm, amivel eldugott magyar utakon, és horvát szerpentineken tudnánk mászkálni, és csodálnám az Adriát, Salzburgot, Erdélyt, és mindazt, ami autóval elérhető, merthogy nem vagyok madár, és repülni nem szeretek.

Nem lenne 3 szintes házam, mert ketten élünk együtt, plusz 4 kutya. Nem vennék 4 milliónál drágább autót, mert az autót használom, megcirógatja egy ág, összeugrálják a kutyák, lefossa egy galamb, megeszek benne egy jó szendvicset, szóval olyan kellene, ami bírja a strapát.

Nem lennék tele drága ékszerekkel, mert hova venném fel őket? Pont úgy nem járnék puccos partykra, mint eddig, nem én nyitnám meg az Operabált, szóval moziba, kirándulni, meg barátokkal találkozni épp úgy megfelel a 10.000,-Ft-os óra és az igényes bizsu is.

S hogy mire költenék magamat illetően? Talán megoperáltatnám a szememet, hogy élesen lássak, mint a sas. Vennék néhány minőségi kozmetikai kencét, hogy a bőröm továbbra is szép maradjon. És keresnék egy remek varrónőt, aki pont az alakomra passzoló ruhákat készít.

A többi mind menne a családra, és a barátokra. Az IGAZ barátokra, akiknek egy hitel kifizetésével tudnék leginkább segíteni. Nincsenek olyan barátaim, hála az égnek, akik vad bulikra tartanának igényt.

Szóval a tervem meg van, most már csak Fortunán múlik a többi....

A barátnőm ajánlotta, hogy nézzük meg  "A kezdő" c. filmet. 

Vegyes érzelmekkel jöttem ki a filmről, amely kétségtelenül jó alkotás, remek szereplőkkel, és kedves történettel. Semmilyen bántó elem nincs benne, finom eszközökkel játszik végig a rendező, csak...

...csak valahogy szomorú, hogy ennyire megváltozott a világ. És személy szerint engem bánt, hogy nincs a közelemben egy olyan bölcs férfi sem, mint akit Robert De Niro játszik.

Jó lenne valaki, aki valahogy átlátja az egészet, akiben még meg van az az érzés, hogy egy nőt óvni, érteni és - olykor - segíteni kell.

Sajátos jelenet, amikor elmondja, hogy azért van nála mindig zsebkendő, mert a nők sírnak, és ez egy gesztus, amellyel egy igazi férfi támogatni tudja a pityergőt.

Ha eszembe jut, hogy hány tucat papírzsepit kunyeráltak már el tőlem pasik, mert "a te táskádban úgyis mindig van", és noha nekik nem sírásra kellett, inkább megfázásra, azért valahol szomorú, hogy ha én bőgni akarok, akkor a vigaszról is saját magamnak kell gondoskodnom.

A filmekben a férfi átöleli a nőt, amíg az zokog, az életben pedig a pasi tisztes távolból megvárja, míg a nő "kihisztizi magát", és előkotorja a saját zsepijét a saját táskájából.

A zokogó nőre manapság a férfiak úgy néznek, mint egy különösen idegesítő játékra, ami képtelen abbahagyni a szirénázást.

A végszó pedig általában az: "Mit idegesíted magad ilyen marhaságon? Muszáj örökké hisztizni valamin?"

Szóval hiányoznak az úriemberek, a bölcsesség, és az, hogy az ember lányának odanyújtsanak egy zsepit, vagy legalább egy széles vállat....

A film jó. A  Robert De Niro-féle férfiak hiánya nem annyira....

Megint elkezdődött egy. Megint nézem.  Megint eltűnődök, hogy milyen lenne ott állni a színpadon, mit éreznék?

Magamból induljak ki, vagy szőjek egy szép, szivárványos álmot? Az utóbbihoz van kedvem.... és máris látom, ahogy pazar ruhában, lenyűgöző hanggal, és magabiztos szerénységgel valami felejthetetlen dalt énekelek, a közönség állva tapsol,  a zsűri könnyezik....

Igen, már kiválasztottam dalt  is, csak a ruha színén gondolkodom még: legyen éjfekete, modern, vagy királykék, ami kiemeli a szemem színét....?!

De hogyan is történne ez a valóságban?

Ott állnék a szokott farmeremben, lángvörös arccal, 170/120-as vérnyomással, rekedten (ha ugyanis izgalom ér, azonnal elmegy a hangom), és nyelvérzék híján az angol szövegből csak annyi menne, hogy "ájkentjuszíííí".

Tehát bölcsen úgy döntök, hogy maradok itthon, mert vannak olyan álmok, amelyekben pont az a szép, hogy színezhetjük, csipkézhetjük, bármekkorára festhetjük: a realitás szürkesége nem fogja bepiszkolni.

Nem tudom, irigyeljem, vagy sajnáljam azokat, akik belevágnak valamibe, amiben pont annyira tehetségesek, mint én az éneklésben.

A bátorságuk előtt (nevezzük ennek, ne önismeret hiányának) fejet hajtok. Azért nem semmi ott állni ennyi ember előtt, és egyáltalán csinálni VALAMIT. Bármit.

Egyszer úgy hozta az élet, hogy nekem kellett összeesketni egy fiatal párt. Nem hivatalos esküvő volt, hanem egy rendezvény, ahol én voltam a ceremónia-mester, mivel be kellett ugranom egy srác helyett, aki megbetegedett.

Vidéken volt az esemény, 2 óra út volt odáig, akkor kaptam meg a szövegkönyvet, így a  hátsó ülésen ültem, és gyakoroltam. Összeadtam a háttámlát a biztonsági övvel, a sebváltót a visszapillantóval, lassan, tagoltan beszéltem, és közben jelentőségteljesen néztem minden irányba, hogy még hitelesebb legyek.

Leértünk, beöltöztem, majd a megfelelő időben ott álltam remegő kézzel az emelvényen, a csillogó szemű menyasszony és a násznép előtt.

Nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy messzire hajítsam az eskető könyvet, és Kína felé rohanjak. Talán az, hogy tudtam, nem cseszhetem el valakinek az egyik legszebb napját.

Belekezdtem a szövegbe. Lassan, tagoltan....és iszonyú halkan. Amikor erre rájöttem, kb. a második mondatnál harsogni kezdtem, hogy a menyasszony ijedtében majdnem lefordult a székről. A szél közben fújt, és többek között - merthogy ez kültéri esemény volt - boldogan lapozgatta a szövegkönyvet is.

A mondatokat átfutottam, szép lassan elmondtam, közben lázasan lapoztam, hogy megtaláljam a következő oldalt, ami nagyjából a vége volt: "Akarod-e....? És te akarod-e....?" 

Hát feltettem a nagy kérdést, és mire mindenki igent mondott, addigra megtaláltam az előzményeket is, és  - mivelhogy alapos ember vagyok - így az "igen"-ek után szőttem.

Összességében életem egyik leghosszabb 10 perce volt ez, és végtelenül boldog voltam, amikor véget ért... Az ifjú pár utána megköszönte a közreműködést, nem kergettek el seprűvel, hanem még sütit is csomagoltak, így megúsztam a dolgot, de akkor és ott megesküdtem, hogy soha többet nem állok ki kettőnél több ember elé...

Azt nem tudom, hogy a tehetségkutatókon résztvevők egy része vajon tesz-e hasonló esküt a szereplése végén, vagy pedig sértett magyar gőggel úgy gondolja, hogy a tehetsége megkérdőjelezhetetlen, csak épp itt mindenki vak/süket/értetlen?

Sajnáljam-e őket, amikor elveszítenek egy álmot, már nincs hova szőni tovább a történetet, mert a valóság csúnyán elővette a "nagy radírt"?

Vagy éppenséggel mindegy, hogy mivel, és miért, de a cél a médiában való szereplés? Mindegy, hogy csodálnak, vagy kiröhögnek: a pozitív ember mindkettőnek örül?

Jó-e nekik, hogy amikor mennek a közeli pékségben, akkor az eladó belevigyorog a képükbe, hogy: "Láttam ám a tévében..."? És amikor hátramegy újabb adag zsemléért, akkor azt tudja mondani a szállítónak, hogy:

"- Tudod, ki járt itt? Az a marha a tévéből. Tudod, aki megette az üvegpoharat...".

Kinek jobb ez? Annak, aki "híres", vagy annak, akitől a "híres" emberrel kenyeret vett...?

Mindenesetre én maradok a tévé előtt, a kényelmes ágyon, és nyugodt lelkiismerettel bámulom a valódi tehetségeket, és azokat, akik..... a többiek.

Sok-sok évig írtam blogot egy bizonyos társkereső oldalon. Több ezer oldalon osztottam meg gondolataimat a tisztelt olvasókkal, magabiztos mosollyal arcomon,  tudván, hogy igazam van, és a dolgokat jól látom.

Sosem felejtem el, milyen jó érzés volt, amikor egy szórakozóhelyen odajött két fiatal csaj, hogy:

- Nagyon szeretjük ám a naplódat, Főnix! Te mindig olyan jól látod a dolgokat....

Aztán teltek-múltak az évek, és rájöttem, hogy bizony nincs mindig igazam. Az elmélet és a gyakorlat szépen, csendesen távolodott el egymástól, és azon vettem észre magam, hogy itt állok, pontosabban ülök  egy középkorú, negyvenes nőként, tele tétova kérdőjelekkel és harcias felkiáltójelekkel.

Már nem elég, hogy kellemes a dekoltázsom, átható a tekintetem, és szőke tincseim lazán lobognak, mert férjezett asszonyként pont olyan tanácstalanul állok néha a házasságom szentélyében, mint bárki más.

Már nem tudom magabiztosan odavágni a receptet, amely hitelessége régen pont abban rejlett, hogy egészséges önbizalmam azt láttatta: követendő az út, amelyen járok.

Arra jöttem rá a sok év alatt, hogy az az igazán jó tanács, amely a körülményeket is figyelembe veszi, valamint azt, hogy az egyénnek épp mik a lehetőségei, korlátai, és mennyire jó, vagy épp pocsék a természete.

Imádom azokat a fogyókúrás recepteket, amelyek úgy kezdődnek: "reggelire 20 dkg gépsonka, tízóraira párolt pulykahús, ebédre egy könnyű ananász, délután bazsalikommal megszórt lazac, vacsorára egy könnyű gyümölcssaláta..."

Ember!!! Amennyibe ez kerül, azt költöm én egy héten étkezésre. Meg gőzöm sincs, hogyan készítsek lazacot, ráadásul az ember többnyire dolgozik, és nem 3 fogásos étellel megrakott szatyorral érkezik a munkahelyére....

Szóval van az elmélet, ahol minden logikusan következik egymásból (éljen Spock), mindenki pontosan tudja, hogy mit és hogyan kell csinálnia, ehhez ráadásul van is kedve, tehetsége, kitartása, tehát az eredmény is garantált.

És van a gyakorlat, ahol az ember esze tudja, hogy mit kéne, de a szíve fütyül minderre, a lustasága harsányan kacag, az akaratereje cserbenhagyja, a dereka megfájdul, a bankszámlája mínuszban, és leginkább arra vágyik, hogy a dolgok oldódjanak meg.

Nem vagyunk szuperhősök általában. Amikor igen, akkor a büszkeségünk valahol a Hold magasságát súrolja, és még sok év múlva is emlegetjük a történteket, mint létünk egyik meghatározó elemét.

A legtöbb, amire most törekszem, az az, hogy "Szuperátlagember" legyek. Olyan, akinek úgy nagyjából rendben van az élete, nem csinál kapitális marhaságokat, hó végére a számlája legalább pár forinttal pozitívbe hajlik.

Főnix (hadd beszéljek most harmadik személyben magamról) mindig nagy drámával éledt újjá, perzseltek tollai, és pompás tündökléssel szállt  tova, hogy a hülyeség és naivitás ágacskáiból új fészket rakjon, ahol - ha eljött az ideje - szikrázó hamuvá omlott.

Legutoljára ez a Főnix kicsit túl sült... Tollai nem ragyognak, inkább olyan tyúk-barnák... (vagy liba-fehérek..?.)

Hát, ezért vagyok itt.... Színesre akarom írni a tollazatomat. Mert a név kötelez....